VDSzSz

Utazási idő: Mit jelent az Európai Bíróság ítélete a vasutasok esetében?


Fokozott figyelmet kell fordítani azokra a munkáltatókra, szolgálati helyekre, ahol az utazási idő megítélése nem egyértelmű. Ezekben az esetekben megfelelő elvi alapot jelenthet a EU Bíróság döntése ahhoz, hogy ezeket az időket munkaidőként ismerjék el, vagy legalábbis annak megfelelően díjazzák.

Nem először történt, hogy a bíróság egy újabb kérdésben kifogásolta a tagállami foglalkoztatási gyakorlatot. Ez a döntés azt a trendet törheti meg, ami a hazai munkáltatásban is jól ismert, és amely azt eredményezte, hogy a munkavállalók munka- és szabadidejének munkavégzési céllal történő igénybevétele egyre „rugalmasabbá" vált.

A munkaidő kérdését (annak mértékét és beosztását) a hazai jogalkotás (új Mt.) ráadásul még „kőbe is véste" azzal, hogy nem engedi a szabályoktól való eltérést – különösen a köztulajdonban álló társaságoknál, így a MÁV csoportnál sem. Ez a szabályozás vezetett a fizetett munkaközi szünet elvételéhez és a rövidebb teljes munkaidő alkalmazásának tilalmához.

Ebben a merev szabályozási környezetben halvány remény gyúlt ezzel a bírósági ítélettel, még ha ez nem is írja felül a munkaidőre vonatkozó teljes szabályozást, azonban egyes esetekben megfelelő hivatkozási alap lehet.

Az Mt. 86. § (1) bekezdése (pozitív meghatározás) szerint munkaidő az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően.
Ugyanennek a szakasznak a (3) bekezdése (negatív meghatározás) azt is kimondja, hogy nem munkaidő a munkavállaló lakó-, vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó-, vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama.

A kérdés kulcsa e tekintetben a munkavégzés helye, mely a munkaszerződés lényeges és kötelező tartalmi eleme. Az új Mt. hatálybalépését követően a köztulajdonban álló vasútvállalatoknál a munkaszerződésekben a változó munkavégzési hely mint munkajogi kategória lényegében megszűnt, azzal, hogy pontosan körülhatárolt földrajzi meghatározások/szervezeti egységek léptek helyébe.

Ezzel együtt azonban az a törekvés, hogy egy munkavállaló több munkavégzési helyen foglalkoztatható legyen, egyre inkább előtérbe került, ennek megfelelően egy-egy munkavállalónak jóval kiterjedtebb - és egyre távolabbi - munkát kellett végeznie. Ezt a folyamatot némely esetben a szervezeti változások is kifejezetten felerősítették.

Emellett a MÁV munkajogi szabályozása (KSz) és foglalkoztatási gyakorlata ráadásul kifejezetten rögzíti is azt, hogy létez(het)nek olyan munkakörök, melyeket betöltő munkavállalók szokásosan a telephelyen kívül végzik munkájukat. Ez azzal a nyilvánvaló következménnyel jár, hogy esetükben a kiküldetés - így az utazási idő díjazása - főszabályként fogalmilag kizárt.

A munkajogi szabályozás harmadik szintje a „közösségi munkajog", mely alatt elsősorban (jelen esetben kifejezetten) a 2003/88 irányelvet kell érteni.
Az Európai Bíróság nem először foglalkozik a munkaidő kérdésével, és e tekintetben következetesen úgy ítélte meg, hogy ez az irányelv úgy határozza meg az említett fogalmat, hogy abba beletartozik minden olyan időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, valamint az, hogy a pihenőidőn e fogalom ellentétét kell érteni, tekintve, hogy ez a két fogalom kölcsönösen kizárja egymást.

A konkrét esetben a kérdést előterjesztő (tagállami) bíróság lényegében azt kérdezte, hogy a 2003/88 irányelv 2. cikkének 1. pontját úgy kell-e értelmezni, hogy a szóban forgó ügyhöz hasonló körülmények között az említett rendelkezés szerinti „munkaidőnek" minősül-e a munkavállalóknak a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött ideje, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel.

Az Európai Bíróság válasza szerint igen.

Bár a kérdés kifejezetten a munkavállalók egy speciális csoportjára vonatkozott, így ennek megfelelően a döntést sem lehet kiterjesztően értelmezni, maga a bírósági döntés némileg új megvilágításba helyezi az utazási idő megítélését.

Visszatérve a vasúti foglalkoztatási gyakorlatokra, bizonyos esetekben valóban kifogásolható az, ahogyan egyes munkáltatók értelmezik az utazási idő kérdését.
Az egyik legkirívóbb helyzet az, amikor a munkavállalókat – mintegy gyűjtő-fuvarozási céllal - személygépkocsin a lakóhelyükről munkába szállító „gépkocsivezető" idejét semmilyen módon nem ellentételezi a munkáltató, azaz lényegében pihenőidőként tekinti.

A másik tipikus – és e tekintetben a perbeli esethez közelítő – gyakorlat, amikor az egyébként állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel rendelkező – munkavállalókat olyan „változó" (igaz, munkaszerződésében szereplő) munkavégzési helyekre (és a rá irányadó hivatalos munkaidő kezdő/befejező időpontjára) vezényli a munkáltató, ami a lakóhelyéhez/munkavégzési helyéhez képest jelentősen távolabbi vagy/és rosszabb megközelítési lehetőségekkel rendelkező földrajzi helyen található. Ez esetben az utazási idő értelemszerűen (?) a munkaidőn kívülre esik.

Kérdés ezekben az esetekben, hogy pihenőidőnek tekinthetjük-e azt az időt, amit a munkavállaló nem maga oszt be belátása szerint, és azzal teljes mértékben más rendelkezik. Ilyen esetekben az utazás lényegében a munkafolyamat szerves része, ez alatt utasítható, úti célja akár menetközben meg is változtatható.

A bírósági döntés ismeretében tehát ez ma már kevésbé egyértelmű, mint korábban, azaz esetenként kell megvizsgálni és megválaszolni ezt a kérdést. Így könnyen lehet, hogy egyes helyeken a jelenlegi gyakorlatot felül kell vizsgálni, illetve a ma is vitatott anomáliákat fel kell számolni.
[Ide tartozik az is, hogy a vasúti szállítási alágazat magán-munkáltatóinál egyébként létezhetnek olyan munkakörök, ahol a munkavállalók egyáltalán nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, itt azonban – részben a kiterjesztett ágazati szerződés hiánya miatt – limitáltak a lehetőségeink arra, hogy a bíróság ítéletének érvényt szerezzünk].

A fentiek tükrében fokozott figyelmet kell fordítani azokra a munkáltatókra, szolgálati helyekre, ahol az utazási idő megítélése nem egyértelmű. Ezekben az esetekben megítélésünk szerint megfelelő elvi alapot jelent a bíróság döntése ahhoz, hogy ezeket az időket munkaidőként ismerjék el, vagy legalábbis annak megfelelően díjazzák.

dr. Szabó Imre

Előzmény: dr. Kéri Ádám írása