VDSzSz

Burma-Thaiföld vasútvonal: sokak számára a babapúder jelentette a túlélést


Egy rozsdás bádogdobozban tárolt babapúder jelentette a dzsungelben a vigaszt az ausztrál hadifoglyok számára, akik borzalmas körülmények között, kényszermunkában építették a Thaiföld-Burma vasútvonalat a II. Világháború idején. A púder illata a gyermekkorukra emlékeztette őket, és reményt adott a túléléshez.

A képen látható bádogdoboz Albert "Bertie" Webber tizedesé, aki rabságuk legsötétebb napjaiban osztotta meg bajtársaival a dobozka tartalmát. Úgy tudni, a Canberrában működő Ausztrál Világháborús Emlékmúzeum hatalmas gyűjteményében ez az egyetlen tárgy, ami a szaga miatt volt fontos a hadifoglyok számára.

Chris Goddard szerint a babapúder illata az otthonukra emlékeztette a kiéheztetett, megvert és beteg katonákat. Az emberek megkérdezték: "Bertie, megvan még a dobozkád?" Ő pedig bólintott, és odaadta nekik. Levették a tetejét, majd beleszippantottak.

Webber a több mint 15000 ausztrál katona egyike volt, akiket a japánok ejtettek foglyul Szingapúr eleste után, 1942. februárjában. Webber a babapúderrel ápolta a lábait, és több más személyes tárggyal együtt ezt a dobozt is magával vitte a börtönbe.
Később, a Thaiföld-Burma vasútvonal mentén létesített munkatáborokban kézről-kézre járt a hadifoglyok között a rozsdamarta doboz, benne a gyűszűnyi porral.

A legyengült emberek a gyermekkor megnyugtató emlékfoszlányát szívták vele magukba, egy szippantásnyi reményt, hogy mi vár rájuk, ha egyszer végre hazatérnek.
Kiszabadulása után Webber tizedes a bádogdobozt hazavitte a megmaradt, csipetnyi, eredeti porral együtt. Évtizedekkel később a fia adományozta a múzeumnak.

El is hajíthatták volna, és sok minden más is történhetett volna vele. Számára azonban nagyon fontos relikvia volt ez a Burma-Thaiföld vasútvonalról.

A Halálvasút

Mintegy 13 ezer hadifogollyal kényszermunkában építtették 1942 és 1943 folyamán a 415 kilométer hosszú Burma-Thaiföld vasútvonalat, ami Halálvasút néven is elhíresült.

Az embertelen körülmények a nedves, párás dzsungelben több mint 2800 ausztrál halálát követelték: az alultápláltságon, az éhezésen és a kimerültségen kívül a betegségek (például a malária és a kolera), a japán és koreai őrök brutalitása is tizedelte őket.

A munkatáborokban sokakban a múltjukat jelentő emléktárgyak tartották a lelket. Az énekek szövegét emlékezetből leírták, istentiszteletekre emlékeztek vissza – mindezek korábbi, megszokott mindennapjaik részét képezték – amibe remélték, hogy még egyszer visszatérhetnek.

Goddard szerint a hadifoglyok közül sok túlélő nem akart beszélni tapasztalatairól, ezt a történetet azonban folyton felelevenítik a múzeumba látogató családok.